Amíg a golyós számoló tábla használatban volt, - egy elsős tanuló alap felszerelése közé tartozott még a 70-es évek közepén is - nem igen lehetett gond azzal a helyzettel, hogy hogyan jegyezze meg tanítványunk, gyermekünk a kerek 10-es mennyisége(ke)t, hiszen ott volt előtte. Látta, gyakorolta minden számolás alkalmával, belé rögződött, hogy a 10 nem láthatatlan, nem vész el, ott van az előző rúdon. A tanító is nyilvánvalóan látta minden alkalommal, hogy mi lehet tanítványának a problémája. Ez által a legjobb segítséget tudta megadni számára.
A kétszínű golyócskák eleve a két kezet szimbolizálják a számoló rudakon. Így az elsődleges probléma, az 5-ös átlépés (határok átlépése) már megoldódik mire a 10-en túli mennyiségek következnek.
Azt tapaszataltam, hogy azoknál a tanítványaimnál jelentett alapvetően gondot az 5-ös, 10-es, 20-as átlépés akiknek a saját határaikkal van gondjuk . Ez jól és könnyen megfigyelhető rajzaikban, mert sosem mennek el egy vonallal határolt területen a vonalig, s pláne nem lépik azt át. Ha azt a feladat adjuk, hogy színezd ki az almát (amit mi rajzoltunk nekik) nem fogja a körvonalig színezni. (Tehát a rajzos feladatoknak igen nagy jelentősége van a tanulás folyamatában, nem csupán esztétikai nevelés szempontjaiból , de erre most nem térek ki bővebben.)
Egyfelől HATÁR ÁTLÉPÉS kérdése, az 5, a 10 , 20 stb. Másrészt viszont MEGŐRZÉS kérdése is.
A kisgyermek, 2 éves kora körül megtapasztalja saját magán, hogy képes emlékezni, vagy felidéződnek emlékei. Később már tudatosan is képes felidézni valamilyen "hívókép, hívószó" nyomán korábbi emlékeket, élményeket. Ez aztán automatizálódik, és egyben el is felejtődik számára, mint mechanizmus. Ha ezek a gondolkodási funkciók nem lettek folyamatosan "karban tartva" az óvodáskor alatti időben, akkor bizony vissza kell menni ehhez az alap helyzethez. Ki kell alakítani a kapaszkodókat. A golyós számoló segítségével, de ha az nincs " kéznél" akkor mégiscsak a legjobb, az ujjaink használata. Viszont meg kell oldani a 10 elraktározásának kérdést is ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. Erre találtam ki (kínomban persze) egy egyszerű, s azóta , minden diszcalkuliás tanulómnál remekül bevált módszert.
Mikor elértek az ujjaikon a 10-hez, és tovább kellett haladniuk, azt mondtam, hogy a nyitott tenyereket tegyék a fejükre és tegyék be a 10-et a fejükbe. Ez mozdulat, a mennyiség "elhelyezése ", képezte a továbblépés alapját.
Ezzel megszakítással-tudatos "elraktározással" folytatódhatott aztán a további számolás. Gyerek függő, hogy mennyi ideig kell ezt a módszert használni, de mindegyik tanítványom- a legsúlyosabb esteknek tartottak is megtanulták így a 10-es átlépést, S persze mikor már képesek voltak "fejben" elvégezni ezt a műveletet , elhagyták a mozdulatot is., s ugyanúgy dolgoztak mint könnyebben "raktározó, határátlépő" társaik.
